Elképesztően sűrű a DJ-naptárad. De amikor kezdted, akkor minden nap játszottál, ez igaz?

PZS: Igen. 1989 szilveszterén kezdtem a DJ-zést, a Tilos az Á-ban, akkor nyitott a hely. Majdnem két évig voltam ott, ebből egy éven át minden nap játszottam. És már akkor tudtam, hogy annál jobb itt soha nem lesz. Nem azért, mert jobbak voltak a zenék, vagy a bulik, hanem az emberek mentalitása annyira pozitív volt, mindenki azt gondolta, hogy na, akkor majd most jó lesz, mindenki örült mindenkinek és mindennek. Se előtte, se utána nem volt ilyen.

Mennyiben volt más a partykultúra akkoriban?

PZS: Partik voltak, és nem klubok. Nem volt minden héten 3–4 buli, hanem havonta 1–2, de azok speciális helyszínen és időpontban, amikre elment 2-3 ezer ember. Ma beszorult az egész a párszáz fős klubokba, amik igazán nem is klubok, inkább vendéglátós helyek. Sokkal inkább számít, milyen színű a fal és milyen székek vannak, mint hogy milyen a hangrendszer, a szellőzés, a fények. A külsőség a lényeg, a bulizóknál is, maga a zene, főleg a megszólalás, huszadrangú, sajnos. Külföldön az első dolog, hogy berakják a hangrendszert, amit külön a helyre lőnek be, és a köré építik a klubot – hol van itt ilyen?

És a DJ-k miben változtak?

PZS: Régebben a DJ-k DJ-k voltak. Ma producerek vannak, akik főleg a saját zenéiket játsszák. Holott a komolyzene óta különválasztódik ez a két dolog; mondjuk Liszt nagyon jó zeneszerző és előadóművész volt egyszerre, de ez egyáltalán nem törvényszerű. Viszont ma nem lehet eladni a zenét, ezért mindenki a fellépésből él, vagyis azok a producerek is kénytelenek DJ-zni, akiknek esetleg semmi affinitása sincs hozzá. De ma már nagyon kevesen játszanak igazi DJ-mentalitással, kész műsorok vannak: Evil Nine, Adam Freeland vagy a 2ManyDJs gyakorlatilag számról számra ugyanazt játssza hónapokig, ráadásul ugyanúgy.

Te akartál DJ lenni?

PZS: Viccelsz? Eszemben sem volt. De anyámék valamire ráéreztek, mert zenei általánosba járattak. Hétéves koromtól húsz évig sportoltam – versenyszerűen eveztem, fociztam, kosaraztam, teniszeztem –-, meg TF-re jártam. Ha nincs a sport, az éjszakát nem bírnám, sem fizikailag, sem a kellő alázat és kitartás nem lenne meg bennem. A TF-et nem tudtam befejezni egy sérülés miatt, így gyógypedagógiát tanultam. Ez szintén hasznos ebben a szakmában: az a sok őrült… Aztán amikor megcsináltuk a Tilos az Á-t, nekem volt a legtöbb zeném, úgyhogy én lettem kinevezve DJ-nek.

Mit játszottál a Tilos az Á-ban?

PZS: Népzenétől afrobeaten és reggae-n át a punkig mindent. Az első elektronikus tánczenéimet a külföldi DJ-k hozták. És az a zene annyira más volt, hogy nagyon nehéz volt játszani az összes többi zenével, plusz az emberek gondolkodását is át kellett formálni, mert ez a zene nekik diszkó volt.

Hogyan álltál rá az elektronikus tánczenére?

PZS: Az egy folyamat volt. Akkorra esik, amikor a Tilos rádió nem adott közel két évig, de a stúdió élt tovább: ugyanúgy bejártunk, és zenéltünk a senkinek. Aztán amikor újra beindult az adás, a hallgatóknak sokkoló volt, mert ők leragadtak a két évvel korábbi zenénél, mi meg azt játszottuk, ami akkor volt. Ezt ma is sokan a szememre vetik, hogy nem azt játszom, amit öt éve, és hogy miért nem. Azért, mert most most van. Nem érdekel, mi volt 5–10 éve, az sem, hogy mi volt tavaly: mindig az érdekel, mi van most. Csak az emberek nehezebben jönnek veled.

Ebben közrejátszhat az is, hogy kialakult egyfajta nimbuszod, sőt, kultuszod, és ezzel együtt egy Palotai-kép az emberekben, nem?
 
PZS: Igen, és ez azért különösen érdekes, mert én mindig mindent játszottam. A drum’n’bass itthoni bevezetése mondjuk, hogy a nevemhez köthető, és tényleg rengeteg ilyen buliban játszottam. Drum’n’bass-t is azért kezdtem játszani, mert akkor új volt – az első lemezt rossz sebességen hallgattam meg, mert nem hittem el, hogy van ilyen gyors zene… De nem vagyok sem drum’b’bass, sem breakbeat DJ, hanem DJ vagyok, csak ha egyszer beraknak egy skatulyába, onnan nehéz kitörni.
 
Mitől vagy te más, mint a többi Dj?

PZS: A színpadon egy dolog számít: te ki vagy, milyen személyiség, teljesen mindegy, hogy milyen zenét játszol. Sokszor megtörténik, hogy kifelé menet az ajtóból fordulnak vissza, hogy hú, ez a Palotai, akkor menjünk vissza. Nem tudják, hogy én vagyok a pultban, mégis felismernek. És ez a lényeg, hogy a „hangod” beazonosítható legyen. A technikai oldalról nézve pedig ma már nem az a lényeg, hogy miről játszom, hanem hogy én játszom-e egyáltalán. Sokszor megkapom, hogy miért játszom cédéről. Hát örülj neki, hogy nem egy szoftver zenél! Ha engem hallanak, az én vagyok 100%-ig, abban van hiba, és van kockázat.

Leapuznak, ez nem zavar?

PZS: Nem. Amikor elkezdtem, sem voltam fiatal. Egyszer egy srác mondta a haverjának, hogy képzeld, Zsolt idősebb, mint az apám, mire a másik srác rávágta: igen, de lehet, hogy fiatalabb, mint te. A színpadon nem számít sem az életkor, sem más, minden megszűnik, mert olyan energiatér van ott, és elképesztő módon dolgozik az adrenalin. Ez a legdurvább, hogy ha jó volt a buli, 4-5 óra alvás után felébredsz, mert annyira izgalomban vagy.

Igazolva érzed ezt az apastátuszt?

PZS: Annak idején a Tilos rádióban én voltam az egyetlen DJ, bent volt a lemezgyűjteményem, és akik bekerültek, azok először mind abból játszottak. Szóval, ilyen tekintetben mondhatjuk, hogy kineveltem egy generációt.

Ténylegesen apa vagy, tizenéves a lányod. Eljár a bulijaidra?

PZS: Igen, ha engedem. Meg a Kollektivának nagy követője még. Amúgy amikor másfél-két éve jött az ő generációja, onnantól változott meg minden teljesen. A generációs szakadék most már nem felnőtt és fiatal között van, hanem fiatal és fiatal között. A tizen- és a huszonévesek fényévekre vannak egymástól, és nincs keveredés. Régebben is jártak tinik a partikra, csak akkoriban megtűrték őket az idősebbek. Mostanra megfordult a helyzet: a tinik vannak többen, ők viszont nem tűrik az idősebbeket. Más a mentalitás is, a mai tizenévesekben nincs alázat, hogy örül, hogy ott lehet a buliban. De közben meg ettől maradsz fiatal, hogy fiatalok között vagy.

– Bugi Jakab –