Megkönnyebbülés számodra, hogy ilyen hosszú idő után végre van egy lemezetek, amiről lehet beszélni az interjúkban? Nem. Valójában ez nekem kínszenvedés, ugyanis utálok a lemezeinkről beszélni. (nevet) Elvégre pont azért adunk ki egy albumot, mert úgy érezzük, hogy mindent elmondtunk vele, amit el akartunk mondani. Sokkal jobban szeretek koncertek, turnék alkalmával interjúzni, mert ott vannak történések, amikről lehet dumálni, például a helyi dolgokról meg ilyenekről. Ha egy lemez kapcsán ülök le beszélgetni valakivel, az elég furcsa tud lenni, mert olyan, mintha önmagammal kezdenék párbeszédet. Azért próbáljuk meg. Éreztetek magatokon valamiféle nyomást amiatt, hogy ilyen sokáig készült ez a lemez? Nem, nem igazán. Nagyon sokat turnéztunk az előző lemezünk óta, csináltunk egy filmzene-albumot is, szóval elfoglaltuk magunkat. Még csak minimális nyomást sem éreztünk magunkon. Mostanában megszaporodtak az ilyen hosszú ideig készülő lemezek. A Portishead 11 év után hozta ki a Thirdöt, a Guns n’ Roses-nak 13 évbe tellett összerakni a Chinese Democracy-t… Van valami szerinted a levegőben, változik a világ, vagy ez csak véletlenül alakult így? Abszolút véletlen, szerintem semmi szándékosság nincs ebben, legalábbis a mi részünkről biztos nincs. Mi amúgy se nagyon kapkodtunk soha semmivel. Úgy állunk hozzá, hogy egy lemeznek akkorra kell elkészülnie, amikor úgy érezzük, hogy tényleg elkészült. Neked egyébként melyik tetszett jobban: a Third vagy a Chinese Democracy? Őööö… a Third. (nevet) Nem lep meg. Na, de térjünk vissza hozzátok: tekintve, hogy ilyen hosszú ideig készült, kíváncsi volnék, hogy egybefüggő, kerek anyagnak tartod a Heligolandet, vagy inkább valamiféle mozaiknak? Mindkettő igaz rá. Kerek lemez, de egyúttal mozaik is, rengeteg különböző elemből áll össze, amik mind kapcsolódnak egymáshoz, mégis sok benne az ellentmondás. Pont az volt a kihívás, hogy valami egységes hangzást találjunk ezeknek az alkotóelemeknek, hogy valami összetartsa őket. Sok vendégzenészt is hívtatok a stúdióba. Inkább hátráltatták a munkát, vagy pont hogy előrelendítettek benneteket? Kivel éppen hogy jött ki a lépés. Nem mindig sikerül egyből megtalálni a közös hangot, nem mindig megy rögtön jól a kommunikáció. De ez sem feltétlenül hátrány, mert még ilyenkor is lehet segíteni egymást. Vannak persze olyanok, akik végül nem kerültek rá a lemezre, de ennek egyikük esetében sem személyes probléma volt az oka, sőt még csak nem is az, hogy nem voltunk elégedettek azzal, amit összehoztunk. Mindannyian nagyon klassz dolgokat tettek le az asztalra, de nem minden fért bele a képbe. Egyet s mást ki kellett hagyni ahhoz, hogy kerek egésszé álljon össze a lemez. Ki volt nagyobb hatással a másikra: ti befolyásoltátok inkább őket, vagy ők titeket? Kölcsönhatásról kell beszélni, de mégis azt mondanám, hogy inkább ők inspiráltak minket. Damon (Damon Albarn a Blurből és a Gorillazból – a szerk.) például nagyon nagy hatással volt ránk, ami nem is csoda, mert erős személyiség. Kiragadott minket a stúdiókörnyezetből, fejben valahol egészen máshol jártunk vele. Guy Garvey (az Elbow frontembere – a szerk.) meg teljesen megváltoztatta a dal hangzását, amiben szerepel, és Martináról (Martina Topley-Bird énekesnő, Tricky felfedezettje – a szerk.) is ugyanez mondható el. Drámai a különbség a vele készült dalok instrumentális és vokális verziói között. Hallod a ti hatásotokat ezeknek az előadóknak a saját zenéjén? Például az Elbow-n vagy a TV on the Radión? Inkább azt mondanám, hogy vannak közös pontok velük. A TV on the Radióval például az, hogy mindkét együttes kultúrák vagy kulturális közegek találkozásából, ütközéséből jött létre. A Massive Attack multikulturális környezetben született, teljesen mást hoztunk magunkkal, és összedobáltuk, amink volt, aztán alkottunk belőle valami különlegeset. A TV on the Radio is ezt csinálja, keveredik a zenéjükben a soul, a punk, a gospel, és valami csodálatos elegy keletkezik belőlük. Nem úgy csinálják, mint mi, de egyértelmű, hogy ugyanaz az indíttatás. Az elmúlt hét évben elég sok minden történt a zenei világban. Hogy látod: más környezetbe tértetek vissza, új kihívásokkal kellett szembenéznetek? Sok szempontból igen, de én otthonosan érzem magam ebben a mostani környezetben. Mi egy olyan közegből jövünk, amit alapjaiban határozott meg a sampling-technika. Apró diribdarabokat vettünk el innen is, onnan is, aztán a sajátunkká tettük őket – ez volt a mi generációnk nagy mutatványa. És ez valahol visszaköszön ma. Az internet lenyűgöző dolog, mert minden korábbinál több lehetőséget ad arra, hogy megossz és kölcsönvegyél dolgokat, és megmutasd, mit hoztál ki abból, amit összeszedtél. Ez számomra kifejezetten otthonos. Reflektál szerinted valahogy a korszellemre a Heligoland? Nem a zenei korszellemre, inkább úgy általában a változó időkre, a világ változásaira reagál. Nagyon érdekes dolgok történnek manapság, amikről sokat lehet beszélni, és van is egy afféle társadalomkritikus aspektusa a Heligolandnek. De van személyes vonulata is, és ilyen szempontból is nagyon változatos, mert sok különböző személyiség vett részt az elkészítésében. Szerinted ki most a legfontosabb zenész a világon? Húha, ez nehéz kérdés. Nézőpont kérdése, hogy kit mondasz, mert rengeteg különböző előadó van, akik ugyan más és más szempontból, de egyformán fontos dolgokat művelnek. Jay-Z-t például simán lehet a legfontosabbnak nevezni, ha az „amerikai kapcsolat” a fontos, de mondjuk Dave Grohl is igencsak nagyhatású figura, nézd meg, hány fontos zenekarban volt és van benne. Nagyon szubjektív dolog ez, és én nem is gondolkozom ilyen kategóriákban, hogy ki a legfontosabb, pláne mivel sok jelentős dolog történik a mainstreamtől távol is. Szerintem inkább az internet gyakorolja most a legnagyobb hatást a zenére. – Bus András –